Amerikai filmet nézni gyógypedagógiailag is indokolt. Őszinték, hitelesek, életszerűek, mindamellett az emberek közötti toleranciára és a népek békés egymás mellett élésére nevelnek. Bennük a négerek mindig IQ-bajnokok, a zsidók a tisztesség és humanizmus mintapéldányai, az angolszászok született Grál-lovagok, ami pedig a többi nációt illeti, azok olyanok, amilyenek. Ráadásul ez utóbbiak a saját filmjeikben is olyanoknak ábrázolják magukat, amilyeneknek az amerikaiak akarják őket látni és láttatni. Elvégre manapság az etnomazochizmus (vagyis a fehér öngyűlölet) a trend. Kivéve persze az amerikaiakat, mert rájuk ez nem vonatkozik. Az alábbi zanzásított filmsztorik nem a képzelet termékei, és bármiféle egybeesés azzal, amit valóságként ábrázolnak, nem a véletlen műve.

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által egyoldalúan kirobbantott iraki háborúnak legalább megvolt az az érdeme, hogy felélesztette az európai öntudatot, amelyet a Párizs, Berlin, Moszkva által alkotott háborúellenes egységfront szimbolizált. De vajon ezt az öntudatra ébredést követni fogja-e a megfelelő intézményi fejlődés? Sajnos, semmi sem kevésbé biztos, hiszen az európai alkotmány legalábbis nyugtalanító kétértelműségeket tartalmaz. Mindazonáltal egy Párizs-Berlin-Moszkva tengely formálódása nagyon rossz hír lenne „amerikai barátaink” számára.

Az Egyesült Államokban mostanra elhatalmasodó vallási fanatizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli éledésével mintegy szinkronban, a Föld másik archaizáló civilizációs blokkjában, az iszlám világban is „elszabadult a pokol”, éspedig az amerikainál sokkal látványosabb módon.

A szélsőségek vonzzák egymást, hangzik a mondás, és nem kell különösebben éles szemű megfigyelőnek lennünk ahhoz, hogy az Amerikát és az iszlám világot egymásnak feszítő konfliktusban a látszólag antagonisztikus ellenfelek közt valójában megdöbbentő hasonlóságokat fedezhessünk fel. Sokan és sokszor megírták már, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni és ismételni, hogy a harcban álló két tábor - egyfelől a mohó haszonlesés, másfelől az irigységből eredő neheztelés (a nietzschei
"ressentiment") mellett - lényegében vallási indíttatásból tör egymás ellen.

A liberális képviseleti demokrácia eszmei megalapozásában és gyakorlati megvalósításában történelmi szerepet játszó angolok és amerikaiak immáron a saját nemzeti termékükként kezelt demokráciaforma fegyveres exportjától sem riadnak vissza, azon infantilis elképzelésüktől vezéreltetve, hogy ami nekik megfelel, az nyilván jó a világ maradékának is.

„Hogyan lehet felrázni egy olyan kiábrándult és elfásult népet, mint a miénk? Időnként képzelt veszélyekkel kell riogatni”, írta Tocqueville a L’Ancien Régime et la Révoltution c. művében. A képzelt veszélyek manapság azok, amelyeket a politikai-médiatikus osztály elővesz a kalapjából, hogy elterelje a figyelmet a valódi veszélyekről és mellesleg elfeledtesse a saját aljasságait. A „populizmus” leleplezése - a „populista fenyegetés”, a „populista elhajlás”, a „populista kísértés” - nyilvánvalóan a művelet része. A kilencvenes évek kezdete óta ez a korábban ritkán használt kifejezés valósággal betört a közbeszédbe, immáron pedig politikai sértésként működik, miközben, ellentmondásos módon, az elemző kategória státusára tart igényt.

Az Olimpia mítikus eredete Kronosz és fia, Zeusz küzdelméhez köthető, mely a "világ uralmáért" folyt, s az utóbbi győzelmével ért végett, annak ellenére, hogy Kronoszt a titánok is támogatták. Eredeti helyszine az éliszi Olümpia, amely igen régi kultuszhely. A görögök körében az állandó háborúskodások miatt volt nagy kultusza a testedzésnek. Gyakorlatilag minden szabad polgár katona volt, következésképpen edzettnek kellett lennie.

Ernest RenanA jövő várható történéseinek latolgatása közben újabban egyre gyakrabban merül fel a „civilizációk összecsapásának” lehetősége, elsősorban is az iszlám ébredése és agresszivitása kapcsán. Ebben a formájában Samuel Huntington, a Harvard Egyetem professzora, a nemzetközi kapcsolatok specialistája dobta be a köztudatba a fogalmat, a Foreign Affairs egyik 1993-as számában ugyanilyen címmel megjelentetett cikkében.

Irakban a „dicső felszabadítók” kínozzák a foglyul ejtett bennszülötteket, adta hírül nemrég a világsajtó. „Undorító és visszataszító”, kommentálta a hírt két ima közt Bush, akinél – mint tudjuk – a lakonikus szóhasználat nem annyira spártai erény, mint inkább mentális hendikep, majd a magafajta buzgó bibliabiflázótól elvárható lamentálást mellőzve igyekezett mielőbb témát váltani. Nyilván nem érte meglepetésként a dolog.

A mohácsi csatát követő kort történetírásunk sokáig egészében a hanyatlás, a nemzetpusztulás kezdetének és korának tartotta. Történetírásunk ezen már túllépett, de a közvélemény még mindig így gondolja. Legfeljebb az Egri csillagok és más hasonló témájú s felfogású írások, festmények adnak a kornak egyfajta heroikus szinezetet a pusztulás víziója mellett.

Még ha általánosítva nem is igaz, hogy a vallások háborúkat okoznak, egyesek közülük igenis bátorítanak az erőszakos fellépésre. Luc Ferry írja a Qu’est-ce qu’une vie réussie? c. könyvében: „Azoknak, akik sajnálkoznak a vallások visszaszorulása miatt, újra el kell mondani, hogy - legalábbis hagyományos formáikban - még ma is a vallások okozzák a Földet vérbe borító háborúk és konfliktusok csaknem összességét”.

Heller Ágnest Győrffy Miklós liberálbolsevik újságíró nevezte "sugárzóan okos asszonynak” a televízióban, mikor az tizenkét év után, 1989-ben visszalátogatott Magyarországra. Mi pedig már akkor is "gyönyörködve" néztük és hallgattuk kinyilatkoztatásait. "Már nem vagyok marxista. Igazuk volt azoknak (Kádár, Aczél), akik már a hetvenes években azt mondták rám, hogy nem vagyok az." (Pedig milyen jól álcázta.) "Most posztmodern vagyok. Nem hiszem, hogy hazaköltözöm (sajnos nem mondott igazat, a "bájos" akcentusa miatt persze mindig idegen marad itt), de vendégprofesszorként szívesen adok majd elő Magyarországon. Azt a sok mindent, amit Nyugaton tanultam, önöknek is szívesen átadom."