Gazdag István: Egyiptom és a nihilista focimánia

Akár tetszik, akár nem, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy manapság a futball jelentős helyet foglal el a világesemények folyamatában. A futball megőrjíti a médiumokat és a népeket. Vagy inkább a médiumok azok, amelyek megőrjítik a futballt és népeket? Az Algéria és Egyiptom között nemrég kitört minikonfliktus inkább ez utóbbi verziót erősíti. Hogy egy olyan ország, mint Egyiptom, vagyis a világ egyik legszegényebbje, amelynek alig vannak természeti kincsei, viszont drasztikusan túlnépesedett, lakóinak többsége nyomorog és agg diktátorának keménykezű politikáját nyögi, egy vulgáris focimeccs miatt képes kivetkőzni önmagából, megdöbbentő lehet az átlagnyugati számára, pedig éppen ez történt.

A figyelemnek az ennél sokkal súlyosabb problémákról való elterelését célzó média-csinnadratta felkorbácsolta a nacionalista hullámokat, és rég nem látott egységbe kovácsolta ezt az egyébként súlyos feszültségekkel terhes társadalmat a 81 éves Mubarak körül, akinek kormányzatát egymással versengve aknázzák alá a fundamentalista Muzulmán Testvérek és a világgazdasági válság hatásai. A média befolyása azonban olyan jelentőssé vált, hogy hála a sporteseményeknek, még nyomorult életkörülményeiket is sikerül elfeledtetni az egyénekkel.
Mert Egyiptomnak bizony alig van mivel dicsekednie, hacsak nem dicső történelmi régmúltjával és páratlan régészeti patrimóniumával, amelyekhez – mellesleg mondva – jelenlegi lakóinak nem sok közük van. Igaz, hogy az arab világot felébresztő csengő Egyiptomban szólalt meg először, de csak miután az ifjú Bonaparte expedíciója kirántotta azt évezredes letargiájából. Azóta a „fáraók országa” folyamatosan egy nyomasztó és gyakorlatilag feloldhatatlan dilemmával szembesül: erőltetett modernizáció nemzeti zászló alatt vagy ájtatoskodó – de távolról sem „dolce” – „far niente” az iszlám színeiben, pánarabizmus vagy iszlamizmus, világi nacionalizmus vagy umma.
A Góliátként Dávid ellen indított és csúfosan elvesztett hatnapos háború (1967) megtörte a nagyság Nasszer által kergetett délibábját, noha az ő vezetése alatt az ország még legalább három kör, az arab, a muzulmán és az afrikai közepe volt, míg manapság már csak legfeljebb a „semmi közepe”. Az amerikai dollár és a szaúdi olaj házassága a muzulmán világ statisztaszerepébe száműzte. Mára Irán átrendezte az iszlám pólusait, Egyiptomnak pedig csak a nosztalgia maradt, ... és a foci. Jellemző módon van nagykövetsége Tel-Avivban, viszont nincs Teheránban. Úgy látszik, az egyiptomi diplomácia számára ismeretlen a dar al-iszlám fogalma.
Ha az arab világ szíve még Egyiptom is, ez a szív egy beteg szív, amely csak amerikai pacemakerrel képes dobogni. Lényegében egy óriási nyomortelepekkel körülvett archeológiai kincs, Mubarak 1981-es hatalomátvétele óta szó szerint is rendkívüli állapotban, a sariának alávetve, bikinis turistákkal Sarm el-Sejkben, lefátyolozott és nemiségükben megcsonkított nőkkel mindenhol másutt (egy 2003-as UNICEF-tanulmány szerint az egyiptomi férjes asszonyok 97 százalékát megfosztották a clitorisuktól, függetlenül attól, hogy muzulmánok vagy keresztények). Ehhez a szürrealisztikus kirakathoz pedig időnként véres merényletek és éhséglázadások szolgáltatnak kísérteties hátteret. Mert az igazi egyiptomi bomba a túlnépesedés bombája. A Nílus keskeny völgyébe szorított és ott már most is a világ legnagyobb népsűrűségével „dicsekedő” országnak ugyanis 2050-re megduplázódik a lakossága. Kérdés, hogy képes lesz-e 160 millió embert táplálni, ha már a felével sem boldogul.
Egyiptom manapság a müezzin és Amerika hangjára egyformán figyel, egyfajta skizofréniában, amely annyira jellemző napjaink muzulmán társadalmaira. Az egyiptomi szfinx egy arabizált Janusra hasonlít: a CNN-re és az al-Dzsazírára is rákapcsolódott. A reiszlamizáció és az amerikanizálódás párhuzamosan zajlik. Hogy ki lesz a győztes, senki nem tudja, hiszen az ország már oly régóta „gyöngélkedik”. Kész csoda, hogy egyáltalán még talpon van, sőt marad ereje a focira és a vele törvényszerűen együtt járó hőbörgésre is.
De söprögethetünk a saját portánk előtt is. Itt van a legújabb focibunda-ügy, és a lapok, televíziók, rádiók jó alaposan ki is tárgyalták, lehetőleg minél több lóbőrt húzva le a témáról, hogy eltereljék és lekössék a „jónép” figyelmét. Egy ideje a tévékben és rádiókban valósággal túlburjánzanak a non-stop sportközvetítések, nem beszélve a tematikus sportcsatornákról, amelyeken kommentátorok, szakértők és volt sportolók csépelik, prézsmitálják és ismétlik fáradhatatlanul ugyanazokat az üres szólamokat a meccsek előtt, alatt és után.
Az angolszász-cionista tengely arroganciája világháborúval fenyeget? Nem számít, ha a Fradi az MTK-val csap össze. A válság miatt milliók veszítik el állásukat? Bagatell, hisz’ a Real Madrid az Intert fogadja. A beltenyésztett fináncoligarchia az adófizetők terhére kárpótolja magát a tőzsdei hazárdjátékban önmagának okozott veszteségeiért? Kit érdekel, amikor a Manchaster a Chelsea-vel mérkőzik.
Mivel a globalizáció bekebelezte a futballt is, a fanatikus drukkereket immáron ugyanannyira érdekli a saját bajnokságuk, mint a többieké. Ez a sport a világon mindenhol egy kielégíthetetlen éhségű hidrává vált, amely felfalja a szabadidőt. Társadalmainkban a futball és általában is a sport mindenhol jelen van, valósággal monopolizálva a média-tereket. Hétvégenként a rádiók olyan műsorokkal töltik ki adásidejüket, amelyekben lehetőséget adnak hallgatóiknak, hogy kedvükre fecsegjenek, fogyasszanak, vásároljanak és viccelődjenek a futball-istennek hódolva.
Mára a vallás helyett egyre inkább a futball válik a „népek ópiumává”, a díler szerepét pedig a papság helyett a média játssza. Nem is beszélve azokról az orbitális, gyakran bizonytalan eredetű, sőt maffiagyanús pénzekről, amelyeket ebbe az elbutító és a vezetőik (vagy a történelem) által „leamortizált” népeknek kenyér helyett cirkuszt nyújtó gépezetbe pumpálnak világszerte. Nyilvánvaló, hogy ez a kóros focifüggőség, amelyet a sportszergyártók, a klubok és a média összehangoltan gerjesztenek, „érzéstelenítő” hatása révén aktívan hozzájárul a jelenlegi gazdasági világrend fenntartásához. Annak minden „áldásos” következményével együtt.

MD 2010. II. 2.