BB - a szabadság és a lázadás szignója

Brigitte BardotÉs Isten megteremté a nőt…, de előtte még a férfit, hogy legyen ideje megszólalnia. Brigitte Bardot azonban nem tartozik azok közé a nők közé, akik addig beszélnek, amíg végül lesz valami mondanivalójuk. Éppen ellenkezőleg. A hatvanas évek nemzetközi szexszimbóluma, aki azóta, hogy idejekorán (alig 40 évesen) végleg hátat fordított a filmezésnek, az állatok és a természet védelmének szenteli életét, az üres fecsegés helyett sokkal inkább a tetteket részesíti előnyben. Fáradhatatlanul akciózik és szervezkedik, tiltakozik és intézkedik, mozgósít és petíciózik, ha védenceit, az állatokat, bárhol is fenyegeti veszély a világon. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az emberek, elsősorban is honfitársai problémáival szemben érzéketlen lenne. Látja, látnia kell, hogy hazájában, az emberi jogok honában - ahogyan egyébként mindenhol az egykori „szabad világban” - egyre inkább egy amerikai típusú látszatdemokrácia honosodik meg, amely a „politikai korrektség” nevében gúzsba köti a legalapvetőbb emberi jog, a szabad véleménynyilvánítás gyakorlását, különösen akkor, ha az a globalista érdekeknek nem tetsző igazságok kimondására vetemedik. Amikor a gyáva „férfiak” hallgatnak, egy bátor nőnek kell megszólalnia, még ha úgy is érzi, hogy szava csupán „kiáltás a csöndben...” Ezzel a címmel jelent meg nemrég Brigitte Bardot negyedik könyve, amelyben az örök francia sztár, az élő legenda, a rá jellemző szókimondással ostorozza a jelenkor társadalmát gyávaságaival és tévelygéseivel egyetemben: az igazságszolgáltatás visszásságait, a jóléti rendszer élősködőit és haszonélvezőit, a hagyományos francia (és európai) értékek ellenségeit. Ebből a könyvből következik most egy jellemző részlet. (G.I.)

Ellene vagyok Franciaország iszlamizációjának!
Ez a kötelező behódolás, ez az erőltetett alávetettség undorral tölt el.
Íme, talán ismét egy per árnyékában vagyok, de még nem született meg az, aki megakadályozna abban, hogy beszéljek!
Őseink, a régiek, nagyapáink, apáink életüket adták századok óta azért, hogy kiűzzük Franciaországból az egymás után következő betolakodókat, hogy országunkból szabad hazát teremtsenek, amelynek nem kell elszenvednie semmiféle idegen igát. Immáron húsz éve azonban egy titkos és veszélyes, ellenőrizetlen beszivárgásnak vetjük alá magunkat, amely nemcsak hogy nem tartja magát törvényeinkhez és szokásainkhoz, hanem az évek során igyekszik ránk erőltetni az övéit.
Pedig a régmúlt idők óta, a rettenetes Szent Bertalan-éji mészárlás óta minden harmonikus volt a különböző vallások között. A protestánsok, a zsidók, a katolikusok bármiféle probléma nélkül gyakorolták kultuszaikat, kölcsönös tisztelet és diszkréció közepette. A francia muzulmánok ritka mecseteiket látogatták, anélkül hogy hivalkodtak volna hagyományaikkal, amelyeket vagy hazatértek gyakorolni, vagy pedig megpróbáltak elfelejteni, fogadott hazájuk iránti tiszteletből.
Ez normális volt és probléma nélküli. Otthon mindenki azt csinál, amit akar. Ez tiszteletre méltó, még ha néha egy kissé, vagy inkább nagyon is kegyetlen, de minden a lehető legnagyobb rendben ment.
Lassanként azonban felfedeztük, hogy az Aid-el-Kébir (muzulmán - a ford. megj.) ünnep alkalmából kegyetlenül birkákat mészárolnak le az utcasarkokon, a házak udvarain, a fürdőszobákban, a lépcsőházi folyosókon. Az emberek felháborodtak ezek miatt a barbár erkölcsök miatt, panaszt tettek, elítélték ezeket az elfogadhatatlan módszereket, amelyek vérrel szennyezték be a lakóépületeket, véres állati mardványokkal telítették meg a szeméttárolókat. Mindhiába!
Sem a hatóságok, sem a rendőrség, sem a kultuszokért felelős belügyminisztérium nem reagált. A hagyományért feláldozott birkák törvénytelen lemészárlása évről-évre nagyobb méreteket öltött. Pénzéhes állattenyésztők, élve a kínálkozó lehetőséggel, arany árában adták el a birkáikat és adták bérbe muzulmán vágóhíddá vált földjeiket a legtöbbet ajánlónak. A francia vidék ezen a napon a birkák ezreinek a vérétől ázott, amelyeket, egyiket a másik után, gyakran olyan ügyetlen családfő mészárolt le, aki többször is nekifogott a nyaki ütőerek elnyiszálásának.
Rettenetes mészárlás, szörnyűséges csapás ez! Mára azonban mégis övék az utolsó szó! „Ünnepükről” már a tévéhíradók is beszámolnak.
Mindig egyformán zajlanak a dolgok: megpróbálják a hatósági vágóhidakhoz irányítani őket, amelyek azonban nem tudnak lépést tartani a leölésre szánt állatok mennyiségével. Így aztán a titokban vagy a hatóságok beleegyezésével végrehajtott mészárlások továbbra is beszennyezik a vidéket.
Az Aid-el-Kébir a Testvériség Ünnepévé vált!
Ki emlékszik már 2001. szeptember 11-ére, a New York-i Ikertornyok rettenetes, átkozott lerombolására? A halottak ezreire? A mártír tűzoltókra? A repülőgépeken túszul ejtett és leírhatatlan szenvedések közepette meghalt utasokra?
Az eltelt idő fátylat borított az akkor érzett morbid undorra… Szörnyű az emlék, a turisták azonban ott tülekednek a helyszínen…!
Hátborzongató az emberek vonzalma a legrosszabb iránt!
Ezt a valószerűtlen, elképzelhetetlen terrorista vérfürdőt iszlámisták követték el és vállalták magukra! Förtelmes, sátáni emberek. És mindezek a „fiatalok” (a „politikailag korrekt” francia zsargonban a bandákba tömörült arab-néger külvárosi suhancokra alkalmazott kódnév - a ford. megj.), akik terrorizálják a lakosságot, kislányokat erőszakolnak meg, harcra és támadásra képeznek ki pitbullokat, távol tartják maguktól, leköpik és megalázzák a zsarukat, ők azok, akik a főnökeik által adott legkisebb jelre, hirtelen majd ugyanazt fogják velünk elszenvedtetni, mint ami Moszkvában történt, egy első látásra oly ártalmatlan színházban.
Háromszorosan is ostobának kell lennünk ahhoz, hogy ezt ne ismerjük fel.”

(Ford.: G.I.) MD 2004. IV. 29.