Gazdag István: Eurábia: vissza a jövőbe?

Louis de Bonald-lal szólva az önismétlés és a meg nem értés között nincs mérlegelnivaló. Ezt azért bocsátom előre, mert bármennyire onerózus feladatnak is érzem, a XVI. Benedek pápára nemrég kimondott fatva nyomán ezúttal egy általam már számtalanszor kivesézett témával kell foglalkoznom.

„Mohamed nem hozott létre semmi újat: nem találnál (nála) mást, csak gonoszságot és embertelenséget, mint azt a döntését, hogy karddal erősítse a hitet, amit prédikált”. Amikor a regensburgi egyetemen elmondott szeptember 12-i beszédében XVI. Benedek a görög rációt és a keresztény hitet igyekezett közös nevezőre hozni, nyilván egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy az előbbi – egyébként II. Manuel bizánci császártól (1391-1425) kölcsönzött – mondatával egy csapásra lenullázza azt, amit elődje, II. János Pál a keresztény-mozlim párbeszéd terén több évtized alatt elért. Márpedig éppen ez történt.
A tudományos igényű pápai előadás kontextusából kiragadott idézet hatására a muzulmán világban éppúgy elszabadultak az indulatok, mint a Mohamed-karikatúrák ürügyén ez év februárjában Marokkótól Malajziáig, London(isztán)tól Lagosig. Egymást követik a féktelen utcai demonstrációk, a keresztény kisebbségek és templomok elleni támadások, a kereszténységgel azonosított Nyugatnak címzett átkozódások és fenyegetőzések – az alkalomhoz illő módon mindezt a pápa személyét célzó életveszélyes fenyegetésekkel megspékelve, akinek maga Ali Agca üzent ki a börtönéből, hogy ha kedves az élete, tekintsen el a november végére tervezett törökországi látogatásától.
Most pedig következzen néhány tipikus (a vatikáni ügyekben hagyományosan bennfentesnek számító Corriere della Sera olasz napilap által számba vett) reakció azok közül, amelyeket a pápai beszéd váltott ki a muzulmánok körében.
Hasszán Turabi, az egész arab világban tekintélyes szudáni vallási vezető szerint „ennek a pápának a szellemisége ellentétes az iszlámmal”. Ala al-Aszvani egyiptomi író úgy véli, hogy „a pápai beszéd további félreértések forrása lesz, és a miatt, amit mondott, tovább fog erősödni az a gondolat, hogy az egész Nyugat agresszív a muzulmán hittel szemben”, és bár önmagát vallástalannak vallja, a felől sem hagy kétséget, hogy „amikor az iszlám elleni sértésekről beszélünk, nem lehet feltételezni, hogy léteznek szélsőségesek és mérsékeltek”. Ali Bardakoglu, a törökországi vallási ügyek hivatalának (Dinayet) vezető tisztségviselője minden kertelés nélkül „ellenségességgel” vádolja Ratzingert, a mérsékelt iszlamistának számító kormánypárt, az Igazság és Haladás egyik képviselője, Szalih Kapaszuz egyenesen Hitlerhez és Mussolinihez hasonlítja, az ellenzékben lévő világi Népi Köztársasági Párt pedig hivatalos bocsánatkérésre szólítja fel törökországi útja előtt. „Provokatívnak és a párbeszéd követelményével ellentétesnek” ítélik XVI. Benedek szavait a kairói al-Azhar mecset ulémái is. Egy eddig ismeretlen, az Iszlám Gyermekei néven jelentkező iraki csoport helyi keresztények likvidálásával fenyegetőzik a hivatalos vatikáni bocsánatkérés elmaradásának esetére, miközben az iraki fegyveres ellenállást támogató egyik muzulmán internetes honlap (islammemo.cc) már be is számolt az első kivégzésről: állítólag a pápai előadásra válaszul négy késszúrással megöltek egy keresztényt al-Athuriun piacán. Palesztinában keresztény templomokat támadtak meg a feldühödött fanatikusok. Mohammad Akef, a legbefolyásosabb egyiptomi iszlamista szervezet, a parlamentben is képviselt Muzulmán Testvérek (88 képviselő) vezetője szerint „a pápa kijelentései miatti düh szükségszerű volt, de nem fog sokáig tartani”, mert a pápa „hiába a katolikus egyház feje, sok európai nem követi őt, és amit mond, az nem befolyásolja őket”. Irán legfőbb vallási vezetője, Ali Hamenei „az amerikai Bush által az iszlám ellen indított keresztes háború legutóbbi epizódjának” minősíti Ratzinger regensburgi beszédét, hozzátéve: „A Mohamed prófétáról közzétett karikatúrák és egyes (nyugati) politikusok és újságírók nyilatkozatai mind egy összeesküvés elemei a civilizációk közötti háború kirobbantásához”. Az al-Kaidához köthető iraki Anszar al-Szunna ellenálló csoport egyenesen Róma falainak az összeomlását profetizálja. „Közel a nap, amikor lerombolják az iszlám seregei”, áll a számos merényletért és túszok kivégzéséért felelős szervezet internetes közleményében. „Ti keresztények, meg fogjátok ismerni a kardunkat, amíg nem tértek meg az igaz hitre”, teszik hozzá ugyanott a nyomaték kedvéért. Az ugyancsak az al-Kaidához kapcsolódó Mudzsahedin al-Sura harcosai közvetlenül a „kereszt imádójához”, a pápához fordulnak, hogy a tudomására hozzák: „Ő is és a Nyugat is vereséget fog szenvedni, ahogy Irakban, Afganisztánban és Csecsenföldön történt. Össze fogjuk törni a keresztet és ki fogjuk önteni a bort. A dzsihád a győzelemig folytatódik. Isten segíteni fog bennünket Róma meghódításában és képessé tesz bennünket arra, hogy elvágjuk (a keresztények) torkát, zsákmányunkká téve fiaikat és javaikat”. Még a marseille-i mecset mérsékeltnek mondott imámja, Mohand Alili is igencsak sajátos módon veszi védelmébe a szentatyát, amikor azt mondja róla, hogy ő is csak „egy emberi lény, és ha egy napon megőrül, akkor minden keresztényt őrültnek kell tekintenünk?” Mozlim fanatikusok internetes honlapjain a pápát Drakulaként és Hitlerként ábrázoló karikatúrák tűntek fel, olyasféle képaláírások kíséretében, mint „a keresztet szolgáló disznó”, „egy keresztre szögezett csimpánz imádója”, „gyűlöletes gonosz”, „megkorbácsolt Sátán”, „vérszívó vámpír” és így tovább. A szomáliai Mogadishuban az ország jó részét uraló iszlám törvényszékek milicistái megöltek egy olasz apácát, aki az SOS Children osztrák szervezet gyermekfalujában ténykedett, ahol több mint száz árvát nevelnek és oktatnak az ország egyetlen olyan iskolájában, amelyben még nem a Korán alapján folyik a tanítás.
Jellemző, hogy a vélt vagy valós sérelmeikre egyébként is hiperérzékeny muzulmánok körében (ez alkalommal is) mesterségesen kiváltott hisztériahullám azt követően sem igen csillapodott, hogy XVI. Benedek többször is nyilvánosan és ünnepélyesen meakulpázott, sajnálatos félreértésnek nevezve inkriminált szavait, amelyek úgymond egyáltalán nem tükrözik az iszlámról alkotott személyes véleményét. Ugyanakkor az is jellemző, hogy a katolikus egyházfő még a személye elleni halálos fenyegetések után sem számíthatott valóban hathatós és határozott támogatásra saját „nyugati” hátországában, annál inkább többé-kevésbé egyértelmű bírálatokra. Ugyanaz történt tehát, mint ami a Mohamed-karikatúrákat leközlő dán lap esetében: az iszlámmal szemben egyre súlyosbodó Stockholm-szindrómában szenvedő Európa gyáván meghunyászkodott és a szólásszabadság védelme helyett – tisztelet a kevés kivételnek – gyáván behódolt a vallási fanatizmusnak. Más kérdés, hogy akkoriban a vallások közötti párbeszéd ürügyén a Vatikán is beállt a Jyllands-Postent bírálók kórusába. És hogy mire jutott vele? Alig fél évvel később első számú közellenség lett az iszlamisták szemében.
Veszélyeztetett helyzetük miatt különösen a mozlim országokban élő keresztény kisebbségek körében váltottak ki aggodalmat a pápa szavai, amelyektől például az iraki Moszul kaldeus-keresztényei is siettek elhatárolódni, nyilván a megtorlástól való félelmükben. Nem kétséges, hogy az amerikai médiát is a félelem késztette ugyanerre. A Corriere della Sera által „durvának” minősített vezércikkében a legbefolyásosabb amerikai napilap, a The New York Times egyenesen azzal vádolta meg Ratzingert, hogy „nézeteltérést szít a keresztények és a muzulmánok között”, és arra emlékeztette a pápát, hogy „már így is túl sok vallási düh van a világon”. A hasonló húrokat pengető legnagyobb példányszámú amerikai napilap, a USA Today számára a keresztények és muzulmánok közötti viták megmutatták, hogy „bölcsebb vezetés szükséges mindkét részről”. „A pápa feladata, hogy ne csak a kereszténységet mozdítsa elő, hanem a toleranciát is”, tódította az NBC, miközben a CNN „XVI. Benedek pontifikátusának legsúlyosabb válságáról” beszélt. Érdekes módon ez alkalommal az amerikai neokonok privilegizált szócsövének számító hírcsatornáéhoz hasonló tónust ütött meg francia szélsőbalos értelmiség kedvenc napilapja, a párizsi Libération is, amely szerint a vita nem szólhat az iszlám és az erőszak, a muzulmán és a terrorista összekeveréséről. „Akarva-akaratlanul, sajnálkozásával XVI. Benedek megdöntötte a pápai csalatkozhatatlanság mítoszát. Akkora ostobaságot követett el, hogy kénytelen volt sajnálkozását kifejezni, ami eddig még sohasem történt meg”, kommentálta a lap a pápa gesztusát. (Ezt a momentumot egyébként a The New York Times is kiemelte: „A szakértők szerint ez az első alkalom, hogy egy pápa ilyen nyíltan bocsánatot kér”.) Olaszországban ugyanakkor kisebbfajta belpolitikai botrányt kavart Romano Prodi miniszterelnök sokak által cinikusnak bélyegzett kifakadása, aki az újságírók azon kérdésére, hogy vajon veszélyben lesz-e a pápa élete a tervezett törökországi látogatása során, alig palástolt bosszúsággal a hangjában azt találta mondani: „Halvány fogalmam sincs róla, honnan kellene tudnom, a biztonságával a testőrei fognak törődni”.
Vannak persze olyan hangok is, különösen Itáliában, de másutt is, amelyek határozottan, sőt vehemensen a pápa védelmére kelnek. Richard Pipes neves iszlámszakértő azzal vádolja a muzulmán vezetőket, hogy megpróbálják megfélemlíteni Európát és Amerikát, hogy kikényszerítsék a saría tiszteletét: „Az utóbbi évek során ez a hatodik alkalom, hogy ily módon reagálnak a bírálatainkra”. A washingtoni Georgetown Egyetemen a keresztény-mozlim kapcsolatokat kutató John Volls szerint a szentatya „jogosan akart kölcsönösséget kérni az iszlámtól”, mert ha II. János Pál meg is nyitotta a keresztények és muzulmánok közötti párbeszédet, „az azonban eddig többnyire egyirányú maradt”. Bernard Lewis, az egyik legtekintélyesebb iszlamológus még náluk is tovább megy. A Princeton Egyetem tanszékvezetője és számos, az iszlámmal foglalkozó nemzetközi sikerkönyv szerzője a Corriere della Serának adott interjújában (2006. szeptember 18.) kijelenti, hogy napjainkban nem is annyira a civilizációk, hanem „valójában a keresztény és a mozlim vallás közötti összecsapás” zajlik világszerte, éspedig „nem a doktrínáik közötti különbségnek, hanem a köztük lévő hasonlóságnak” köszönhetően, mivel „egyaránt nemcsak arról vannak meggyőződve, hogy az igazság letéteményesei, hanem arról is, hogy az ő igazságuk kizárja a többi vallás igazságát, és kötelességüknek tartják Isten üzenetét terjeszteni a világ maradék részén…” A korábban a muzulmán fanatikusok részéről Dániát ért támadások kapcsán az amerikai tudós ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy „a saría, az iszlám jog csak a muzulmánok esetében bünteti Mohamed megsértését, a nem muzulmán külföldiek esetében viszont nem. Hogy ez mit jelent? Netán azt, hogy az iszlám számára Dánia és Európa a saját területéhez tartozik?” Bernard Lewis abból sem csinál titkot, hogy az iszlám-keresztény vallásháború végkimenetelét illetően a Nyugat esélyei egyáltalán nem adnak számára okot a derűlátásra.
Nyilvánvalóan „a (pápai) mundér becsületének a védelmében”, de még nála is szókimondóbban fogalmazzák meg a probléma lényegét egyes olasz megfigyelők. A minden látszat ellenére is „a kereszténység erejéről” értekező Vittorio Messori, II. János Pál biográfusa (C. d. S. , 2006. szeptember 18.) szerint „az én nemzedékem keresztényei azzal töltötték életük nagy részét, hogy azokkal helyezkedtek szembe, akik nem hittek Istenben, vagyis a kommunistákkal, ma pedig azokkal kell szembeszállniuk, akik ’túlzottan’ is hisznek egy Istenben, vagyis a muzulmánokkal”. A marxizmust „szekularizált zsidókereszténységnek”, az iszlámot pedig „leegyszerűsített zsidókereszténységnek” minősítő szerző nem tagadja ugyan, hogy „egymástól nagyon különböző muzulmán kultúrák és társadalmak léteznek”, szerinte azonban „az, amelyik ma az emberekhez eljut, az undorító változat: elállatiasodott, fegyvert rázó tömegek, vérfolyamok, szent háború, társadalmi érzéketlenség, burka és jogfosztottság a nőknek, többnejűség, nyilvános kivégzések, emberrablások, ostorozások, fenyegetések, zsarolások, táplálkozási tilalmak, a homoszexuálisok üldözése, intolerancia, dogmatizmusok, tribalizmus, a szent szövegek szó szerinti értelmezése, a környezettel szembeni érzéketlenség, sőt a ’tisztátalan’ kutyákkal és macskákkal való együttélés tilalma…, egyszóval a demokratikus társadalmakban manapság érvényesülő érzékenység ellentéte.” Az iszlám negatív aspektusainak akkurátus számbavétele után azonban meglepő módon egy, az aktuális európai helyzettől messze elrugaszkodó megállapítás következik tőle, miszerint „ha bekövetkezik az összecsapás – amelyet a keresztények igyekeznek mindenképpen elkerülni, az ellenoldalon azonban sokan keresik – hosszú és kemény lesz ugyan, de legalább ez alkalommal csekély a köztünk levő ötödik hadoszlop”, vagyis az (oroszországival együtt) immáron több mint ötvenötmilliós európai muzulmán népesség „ötödik hadoszlopként” szerinte elhanyagolható tényezőnek számít
Angelo Panebianco nem is hagyja szó nélkül Messori kincstári optimizmusát, és „A megtalálhatatlan mérsékelt iszlám” címmel a következő napon ugyancsak a vezető olasz napilapban megjelentetett vezércikkében a Mohamed-karikatúrák körül csapott patáliához hasonlítja a pápai beszéd miatt kirobbantott mostani műbalhét. Szerinte „mindkét esetben az iszlám extrémizmus mozdult meg, hogy bebizonyítsa a muzulmán világ fölötti saját egyeduralmi képességét, megmutassa az erejét, ugyanakkor pedig a Nyugat gyöngeségét és rémületét. A karikatúrák idején Európa a szólásszabadság elleni legzajosabb támadást szenvedte el a győztes totalitarizmusok kora óta, és az esemény lényegében az agresszor győzelmével végződött. Európa hallgatólagosan elfogadta, hogy a szatíra szabadsága ettől fogva mindenkivel szemben egyformán érvényes, az iszlámot kivéve, amellyel szemben, úgy tűnik, kötelező az öncenzúra. Most egy még ennél is ambiciózusabb tervvel próbálkoznak újra: a Nyugat vallási szívét eltalálva annak elfogadására kényszeríteni bennünket, hogy már a pápának sem szabad hangosan megnyilatkoznia a kereszténység sajátosságáról és arról, ami megkülönbözteti az iszlámtól.” Miután a pápai beszédet kísérő erélytelen nyugati reakciók láttán a cikkíró kénytelen elismerni, hogy az Oriana Fallaci által vizionált Eurábia „talán már köztünk van”, és hogy „körülnézve oszthatjuk Bernard Lewis pesszimizmusát, aki egy legyőzött és alávetett Európát jövendöl”, végezetül igencsak pertinens módon megállapítja, hogy „kapcsolat van az európai félelem és a hegemónia azon képessége között, amelyet a politikai iszlám … a krízishelyzetekben a muzulmán világra tud gyakorolni”. Jó reggelt, Olaszország!
A mozlim fanatikusok részéről XVI. Benedek pápát ért és az olasz püspöki kar által „minősíthetetlennek” minősített verbális és vizuális – azaz egyelőre legalábbis csak szavakban és gúnyrajzokban megnyilvánuló – inzultus nyomán, úgy tűnik, immár Olaszországban is egyre nyitottabbá válnak az iszlámmal szembeni kritikus véleményekre, még a vallások közötti megbékélés utópiájától hagyományosan elvakított katolikus körökben is. Egyebek mellett ezt mutatja a vezető olasz napilap, a Corriere della Sera vezető szerkesztőjének és talán legtekintélyesebb véleményformálójának, Magdi Allamnak a témában megjelentetett és szinte már a politikai pamflet határát súroló kommentárja is (2006. szeptember 19.), amelyben az egyiptomi származású – és nyilván személyes érintettségénél fogva az iszlamizmussal szemben az „outsidereknél” mindig is sokkal határozottabban fellépő – publicista köntörfalazás nélkül felteszi a kérdést: „Hogyan lehetséges az, hogy a kereszténységet és a Nyugatot mindig és mindenképpen halállal és terrorral kell büntetni azokért a gondolatokért, amelyeket a halál és a terror ideológiája ellen fejtenek ki? Talán nem túlságosan is világos, hogy nem egy reakcióról, hanem a kereszténység és a Nyugat értékei és identitása elleni agresszióról van szó a gyűlölet ideológiája által megmérgezett széles iszlám front részéről, amelyhez, sajnos, nem kevesen, a naivak, a felelőtlenek és az iszlám szélsőségességgel ideológiailag összejátszók adnak keretet magán a kereszténységen és a Nyugaton belül?”
Ilyesmit utoljára csak Oriana Fallacitól hallhattak a Corriere della Sera olvasói, aki – saját honi tapasztalatai és a New Yorkot ért iszlamista kamikáze-akció hatására – elkötelezett baloldali létére az iszlám egyik legradikálisabb bírálójává, deklarált ateista létére pedig a „keresztény Nyugat” egyik legharciasabb védelmezőjévé vált. Az események sorsszerű összjátéka folytán Fallaci – hosszú, súlyos betegség következtében – éppen akkor hunyt el, amikor a Ratzinger elleni iszlamista kardcsörtetés kirobbant. A világszerte legismertebb és legolvasottabb olasz írónő, aki nem félt senkitől, nem tisztelt senkit és interjúival egykor kíméletlenül megszorongatta a világ nagyjait, Kissingertől Teng-Hsziao Pingen és Khomeinin át Arafatig; akiről halála után a New York Times „provokatőrként”, a Reuters „provokatőrként és ellentmondásosként”, a Hszin-hua kínai hírügynökség pedig „feministaként” emlékezett meg; akiről a spanyol El Pais azt írta, hogy „híres, ellenszenves és zseniális, és sok éve a világ legkedveltebb és leggyűlöltebb, s valószínűleg legirigyeltebb újságírója volt”, a német Spiegel pedig „az újságírás kényelmetlen nagy alakjának” nevezte, élete utolsó időszakában sem tagadta meg önmagát és elveit. Politikai testamentumként is értékelhetőek azok a gondolatai, amelyeket Pier Ferdinando Casinivel, az olasz kereszténydemokrata párt (UDC) elnökével osztott meg a nyár elején egy olasz állami repülőgépen, amely kettejüket szállította haza New Yorkból, és amelyről ez utóbbi számolt be az írónő halála után a Corriere della Serában (2006. szeptember 11). A New York-i othonából szülővárosába, Firenzébe meghalni hazatérő Oriana Fallaci a beszélgetés során ismét világossá tette, hogy az iszlám megítélése tekintetében jottányit sem változtatott korábbi, jól ismert és ellentmondásosan fogadott álláspontján. „A mérsékelt iszlám? Csupán a Nyugat ábrándja. A Nyugat mérsékelt barátai politikusként kevéssé hitelesek. Fizetni fognak érte… Az iszlám természetében nincs benne a belátás, a vallási pluralizmus, a kölcsönösség…”, hangoztatta Casininek, aki a politikai korrektség parancsszavának engedelmeskedve „aberráltnak” minősítette ugyan Fallaci téziseit, ám az láthatólag nem hagyta magát megrendíteni a „keresztény Nyugat” védelmében elmondott és elképzelése szerint nyilván a legalkalmasabb személynek címzett adhortatiójában: „A baloldal a világon képtelen szembenézni a valósággal. A mérsékeltek pedig képtelenek védekezni. A szabadság nevében egy kultúra és egy identitás lemészárlása zajlik. (…) Ön, aki fiatal és aki megerősítette annak a szükségességét, hogy Olaszország ismét kereszténnyé váljon, menjen hát előre félelem nélkül. Ez az egyetlen út a Nyugat megmentésére”. Egyenesen hátborzongató, hogy idő előtt megjósolta azt is, ami most a pápával történt: „Halálra fogják gyötörni azok miatt az egyszerű igazságok miatt, amelyeket magában hordoz”, mondta az általa nagyon tisztelt Ratzingerről, aki egyébként tavaly ősszel magánkihallgatáson is fogadta őt.
Nagyjából Fallacinak a kereszténység védelmében vélhetőleg utoljára kifejtett agitációjával egyidőben érezte szükségét Szentesi Zöldi László annak, hogy az iszlám védelmében alaposan leszedje róla a keresztvizet (Magyar Nemzet, 2006. június 21.). A szerző mindenekelőtt azt nehezményezi, hogy az MTI szerinte részrehajlóan számolt be a „hetvenöt éves, rákbeteg újságírónő” elleni bergamói perről, amelyet Az értelem ereje című könyvében kifejtett, „kétségkívül erőszakos” és „az iszlám gyűlöletéről tanúskodó” állításai miatt indítottak ellene az olaszországi mozlim szervezetek. Az MTI nyilvánvalóan azért járt el így, mert „a baloldali kritika még akkor is szalonképes, ha az illető valóban elragadtatja magát”. Szerencsére azonban vannak még nyugati lapok, amelyek a súlyának megfelelően kezelik Fallaci bűnét, és tárgyilagosan kiveszik részüket a megkövezéséből. Itt van mindjárt a jó (és egyébként baloldali) Guardian, amely nem kevesebb, mint 18 vádpontot ró a terhére, köztük olyan hajmeresztő és a valóságtól persze messze elrugaszkodott kitételeket, hogy „a mozlimok úgy szaporodnak, mint a patkányok”. Ráadásul pedig Fallaci az egyik New York-i magazinban a Siena mellett épülő mecset felrobbantására szólított fel, arra hivatkozva, hogy nem akar „minaretet látni Giotto földjén”, miközben a mozlim országokban nem viselhet keresztet és nem tarthat Bibliát. Ezzel az olasz írónő úgymond Barangó szintjére süllyedt, merthogy „robbantásokat (sic!), gyilkossági felhívásokat … (nem) elegáns közzétenni”. Nagyjából ennyiben összegezhető SZZL okfejtése, amelyhez néhány megjegyzést azért mindenképpen hozzáfűznék.
Az ő olvasatában tehát Fallaci az erőszakos, nem pedig az (immáron a pápát is fenyegető) iszlamisták, és Fallaci az, aki gyűlöli az iszlámot, nem pedig a mozlim fanatikusok a másként hívőket és a bárhogyan is gondolkodókat. Az, hogy egy közismerten baloldali személyiség fellázad a politikai korrektség kánonja ellen és rést üt a bal- és jobboldali „helyesen-gondolkodók” által gyávaságból és hazugságból épített konszenzuson, amely napjainkban az iszlám megítélése terén (is) kötelezően érvényesül, eszerint tehát nem a javára írandó, hanem a terhére rovandó. Ne azt vizsgáljuk, hogy amit mond, az igaz-e vagy sem, hanem ítéljük el azért, mert kimondja azt, amit nem ildomos kimondani? Vonatkoztassunk el a tényektől, mert finnyáskodunk a stílus miatt?
Itt van mindjárt a mozlimok „szaporaságáról” megfogalmazott kitétele, amelyet Guillaume Faye, Határ Győző és Brigitte Bardot (hogy csak őket említsem) talán kevésbé sarkosan, de a lényegét tekintve ugyanígy fogalmazott meg, mint ő, és amelyet az európai demográfiai helyzet alakulásáért elvileg nem túlságosan aggódó amerikai légierő hivatalos orgánuma, az Air Force Magazine is megerősített, az egyik igencsak baljós címet viselő cikkében („A Crescent Over Europe”, vagyis „Félhold Európa felett”, 2005. december): „Bármilyen hihetetlen is, sok szakértő megjósolja, hogy Európa jóval az évszázad vége előtt többségében muzulmán lesz”. Ugyanitt a New York-i Egyetem történésze, Niall Ferguson megállapítja, hogy „Nyugat-Európa együttese éppen egy, a modern időkben páratlan demográfiai felfordulás új korszakába lép”. Az amerikai elemzők úgy vélik, hogy „figyelembe véve a demográfiai és migrációs tendenciákat, Európa muzulmán népessége harminc éven belül megkétszereződik”. „Európa egyfajta nyugati Arábia részévé válik, a Maghreb meghosszabbodásává. Iszlámhívő lesz jóval az évszázad vége előtt”, figyelmeztetett Bernard Lewis is a német Die Weltben.
Alig néhány héttel Oriana Fallaci képletes kinyúvasztása után SZZL ismét jatagánt rántott az iszlám védelmében (MN, 2006. augusztus 4.). Ezúttal Kadhafi ezredessel gyűlt meg a baja, „egy periférikus állam megroppant tekintélyű” vezetőjével, aki a német Focus magazin szerint a mozlim bevándorlás nyomán valóságos civilizációs apokalipszist jövedől Európának. A líbiai vezető állítása egyáltalán nem új keletű – jómagam is idéztem már az „Isten őrültjei” című sorozatomban ugyanitt (MD, 2004. augusztus 19.) – és távolról sem egyedi, amint azt egyébként SZZL is elismeri. De oda se neki. Szerinte „valami rejtélyes oknál fogva egyesek kizárólag összeütközésekben, háborús helyzetekben, vérontásban gondolkodva képzelik el a különböző nemzetiségű, hitű emberek kapcsolatrendszerét. Pedig az ember alapvetően jóindulatú lény: ha békében hagyják… végzi a dolgát…” Eme dicséretes utópista-rousseau-ista naivitás láttán az ember nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. SZZL-nek a saját tanulmányaiból is tudnia kellene, hogy a történelmet sohasem az „alapvetően jóindulatú” emberekből álló, „dolgát végző” többség alakította, hanem mindig is egy aktivista kisebbség, a lenini öt százalék. Az, hogy mit akart vagy mit nem akart a többség, legtöbbször teljességében irreleváns volt, és a demokratikus lózungok ellenére ma is az (amint azt Bush és Blair militarista autizmusa is tanúsítja, hogy legalább ennyire aktuális hazai példát már ne is említsek). Az „alapvetően jóindulatú” embereknek még a demokratikus országokban sincs ráhatásuk a történelmi-politikai folyamatokra, nemhogy az olyasféle teokratikus-autokratikus rezsimekben, mint az iszlám államok többsége. Ennyit az emberről mint „jóindulatú lényről” és békés egymás mellett éléséről.
A legszebb azonban még csak ezután következik. SZZL az Európát fenyegető és egyre inkább maga alá gyűrő iszlám migrációs nyomást is megpróbálja bagatellizálni, és ebbéli igyekezetében felcsap a „multikulturalizmus” apostolának. Szerinte „az itt élő és majdan betelepülő mozlimok milliói… a saját kultúrájukkal színesítik a közös kincset”. Mintha fogalma sem lenne, hogy Berlin Kreuzberg negyedében, a párizsi banlieue-kben vagy a londoni East End-en hogyan vélekednek az őshonosok az efféle „kulturális színesítésről”. Nos hát, a gyöngébbek kedvéért elárulom. Menekülnek előle, mint a patkányok a süllyedő hajóról.
Amint az a cikkéből is kiderül, SZZL-t leginkább mégis az zavarja, hogy „az iszlám előretörésében egyesek a vallási mozgalmak – kimondatlanul (?) a ’fundamentalista’ vonal – megerősödését vélik felfedezni”. Szerinte „végletes tévedésről van szó”, mert igaz ugyan, hogy „az iszlámban nem volt felvilágosodás és reformáció, a világi és a hitbéli hatalom sem vált szét”, azonban ennek dacára annak, „amit egyesek iszlám fundamentalizmusnak neveznek, vajmi kevés köze van a Koránhoz, illetve csak annyi, amennyiben a keresztyénség erőszakos voltát bibliai idézetekkel alá lehet támasztani”. Sajátos logika, amellyel hirtelenjében egy franciaországi arab vezető önvallomását szembesítem. „Muzulmánként állítom, hogy az iszlamizmus csak az iszlámból születhet; hogy a muzulmán integrizmus csak az iszlámból születhet; hogy az iszlamizmus terrorizmus kiváltója, és kihívok bárkit, hogy bizonyítsa be az ellenkezőjét”, mondta nemrég Kémir Zsbil, a laikus maghrebinek mozgalmának (MMLF) elnöke (in Signal d’Alarme, 2006 április), és én a magam részéről hajlamos vagyok inkább neki hinni.
Ugyanakkor annak a közvélemény-kutatásnak az eredményével is szembesítenem kell SZZL-t, amelyről nagyvonalakban a saját lapja is beszámolt (MN, 2006. június 26.), és amelyből kiderült, hogy bár az angol lakosság többsége – jellemző módon – a londoni robbantásos merényletek ellenére is kedvező véleménnyel van a mozlimokról, ez utóbbiak egyáltalán nem viszonozzák ezt az érzést. A washingtoni Pew Global Attitudes Project felméréséből az is világossá vált, hogy a franciaországi mozlimok 35, a spanyolországiak 25, a nagy-britanniaiak 24 és a németországiak 13 százaléka „az iszlám védelmében” törvényesnek tartja a polgári célpontok elleni öngyilkos terrortámadásokat, és hogy a franciaországi mozlimok közül tízből egynek, a spanyolországiak közül tízből kettőnek, a nagy-britanniaiak és németországiak közül pedig tízből háromnak kifejezetten rossz véleménye van a keresztényekről (vö. aktivista kisebbség). A brit muzulmánok többsége (62%) meg van róla győződve, hogy a Nyugat és az iszlám közötti kapcsolatok rosszak, éspedig a Nyugat hibájából (48%). Ugyanez az arány a németországi muzulmánok között 60% és 46%, a franciaországiak között 58% és 52%, a spanyolországiak között pedig 23% és 28%. Ami az iszlamista terrorveszélyt illeti, e tekintetben a legtoleránsabb Nagy-Britannia van a legrosszabb helyzetben, ami csak egy látszólagos paradoxon. A felmérést elemző Daniel Pipes politológus ugyanis kiemeli a nagy-britanniai „Londonisztán-jelenség” lényegét, amely szerint minél inkább alávetik magukat az őshonosok, az iszlámhívők annál agresszívebben reagálnak erre a gyengeség jeleként értékelt magatartásra. Az angolok tehát azért kockáztatnak a legtöbbet, mert a múltban ők voltak a legengedékenyebbek. (A jelek szerint a világ egykori meghódítói mára teljesen elfelejtették a se vis pacem, para bellum ősi adagiumát.)
Másrészt viszont a German Marshall Fund és a Compagnia di San Paolo közös, „Transatlantic Trends 2006 Partners” című tanulmánya azt is egyértelművé teszi, hogy mind az európaiak, mind az amerikaiak 56 százaléka összeegyeztethetetlennek tartja az iszlám értékeit a demokráciával és a többségük (egészen pontosan az európaiak 52 százaléka, az amerikaiak 58 százaléka) „rendkívül komolynak” tartja az iszlám fundamentalizmus fenyegetését a globális veszélyek sorában (C. d. S. , 2006. szeptember 7.).
Egyesek azonban csak néznek, de látni nem akarnak. Mintha álomvilágban élnének. Számukra teljesen mindegy, hogy ezen a téren lényegében azonos állásponton van az újjobboldali Guillaume Faye és a baloldali Oriana Fallaci, a hívő muzulmán Moammer Kadhafi és a laikus muzulmán Kémir Zsbil, a keresztény Joseph Ratzinger (még ha ő később retirált is) és a zsidó Bernard Lewis, a szélsőjobboldali francia Jean-Marie Le Pen, az anarcho-populista holland (néhai) Pim Fortuyn és az autonomista lombard Umberto Bossi, a filmdíva Brigitte Bardot és a filozófus Határ Győző meg rajtuk kívül még nagyon sokan mások. Ki figyel oda rájuk? (Bizonyára összebeszéltek az öncélú és teljességében alaptalan pánikkeltés érdekében vagy kollektív üldözési mánia hatalmasodott el rajtuk.)
Egyesek csak semmiségekről hajlandók vitatkozni, az angyalok neméről, mint egykor Bizáncban, a végidőkben, amikor a falakon kívül már gyülekeztek a hódító oszmán hadak. Én azonban a továbbiakban nem óhajtok részt venni ebben a „süketek párbeszédében”. Amit akartam, mindent elmondtam. Most már utánam a vízözön. Vagy inkább előttem…

MD 2006. X. 18 - 26.